Múltba réved - Az első Szigetköröm

Ahogy már írtam, tavaly július legelején kezdtem futni, egy párezer forintos, magas szárú tornacipőben. Senkit nem bíztatok rá, baromság. Az volt az oka, hogy nem tudhattam, meddig érdekel majd ez a játék, és gondoltam, az első komolyabb (és kitartásomat bizonyító) eredményem után majd egy normális futócipő lesz a jutalomfalat. Mindig is szerettem sétálni, és mielőtt elkezdtem volna futni, a tavaszt végiggyalogoltam, persze nem kell teljesítménytúrára gondolni, egyszerűen csak gyakran kihagytam a BKV-t, és 5-10 km-t sétáltam naponta.

Aztán június végén visszamentem kamaszkori sikereim színhelyére, a Duna-partra, és csúfosan leszerepeltem, párszáz méter után elegem volt. (Ezt még nem tekintem komoly próbálkozásnak, ez még csak egy kis rávezető gyakorlat volt.) De nem csüggedtem, pár nappal később, július elején kimentem a Szigetre, és 6 részletben(!) lefutottam fél kört (2,7 km), bár némi neurotikus bukéja volt a dolognak, mert amikor elfáradtam, rendre elbújtam a rakparton, hogy ne lássa meg senki, hogy lazsálok. Az első hét tehát így telt, fél köröket kocogtam minden alkalommal, de 3-4-5 részletben, mindezt virágos tornacipőben, a kör első felén előforduló, beton-részeken kímélő sétára váltva.

A hét végén már összejött két fél kör egymás után (5,4 km), de csak azért, mert a Margit-hídnál mintha egy korábbi interjúalanyomat (igen, betűkből élek), láttam volna bemelegíteni, és azt gondoltam, hogy ebben a szerelésben kizárólag egy elegáns, laza kocogással tudom megőrizni a méltóságomat. Így azt mímeltem, hogy futok, és olyan jól sikerült, hogy meglett az első teljes köröm. A történethez hozzátartozik, hogy a kör második felénél – anélkül, hogy tudott volna róla – nagyon sokat segített egy ismeretlen lány, akit követni kezdtem. Optimális tempóban futott (kb. 6 perces km-eket ment), és nekem semmi más dolgom nem volt, csak ráállni az ő idejére. Rengeteget segített, én ugyanis akkor még nem hittem, hogy ezt egyben le tudom majd nyomni, és teljesen rábíztam magam. Amire emlékszem: barna gatya, barna copf, zömök test, nyugis mozgás. Végül ő nem tudta végigfutni a kört, párszáz méterrel előbb kiállt. Nekem összejött, neki meg nem, de én tudom, hogy mégis ő hozott át a hátán. Köszönöm!  

A második héten már kétszer futottam ilyen megszakításos teljes kört, a harmadik héten pedig végre vettem egy rendes Saucony futócipőt, (járt a jutalomfalat), és abbahagytam a belesétálásokat, mert így már a beton részeken is tudtam futni. Mit mondjak? Elképesztő paradigmaváltás volt a virágos tornacipőm után. Konklúzió: szinte nulláról egy Szigetkörig minimális edzettséggel 1-3 hét alatt minden további nélkül el lehet jutni, én a harmadik héten már 1,5 kört futottam (8,1 km), havi szinten kb. 50 km-nél tartottam ekkor, a második hónapomban pedig már közel 70 km-t futottam. Mindezt 34 évesen, úgy, hogy 20 éves korom óta egyszerűen semmit nem sportoltam. 

Másfél hónapnyi gyakorlás után, augusztus elején-közepén már rendszeresen mentem  dupla Szigetköröket (10,8 km), és a hónap végén, két hónapos futómúlttal összejött egy tripla Szigetkör is (16,2 km). Mindegyiknek története van, ráadásul elég furák, az egyiket bodybuilderek, a másikat egy babakocsis anyuka, a harmadikat meg egy ál-Monspart Saci néni hozta össze nekem. Majd mesélek még. 

Civilben vagy technikai pólóban?

Hát igen, kezdetben volt az ortodox civil korszakom. Amikor, körülbelül egy éve, tavaly nyáron elkezdtem rendszeresen futni, arra emlékeztem, hogy annak idején ment ez tornacipőben is, másrészt pedig volt bennem némi szkepszis saját kitartásomat illetően. Fogalmam sem volt, hogy az a nagy futhatnék, ami rám tört, meddig tart majd ki, így azt gondoltam, pár hetet magas szárú tornacipőben is eltotyogok (hát igen, nem repesztettem kezdetben), és akkor ajándékozom meg magam egy rendes cipővel, ha képes leszek körbefutni a Szigetet. Annyi eszem azért volt, hogy azokon a részeken, ahol megszakad a pálya, gyalogoltam.

Három hétig ment ez a tornacipőzés – amiről ezúton is lebeszélnék mindenkit – amikor végre meglett a kör, én pedig vettem egy szuper, egy tökéletes, egy azóta is nagy becsben tartott futócipőt. (Be fogom mutatni, naná!)

A ruháimról. Hát, mit mondjak? Nem vagyok egy sznob, és ezért csak rettentő lassan értettem meg, hogy a rendes, profi futóruhának van értelme. Bemutatnám a kezdeti (tavalyi) szettjeimet: fehér vászon bermuda, amit egy barátnőmmel cseréltem, és feltehetően még a kamaszkorából való, mivel az 1995 felirat díszeleg rajta (köszi, Kriszta!), pasztellszínű, hímzett és flitteres pamutpólók, magas szárú, virágos tornacipő. Azóta is azt gondolom, hogy üdítő kivétel voltam a normálisan öltözött futók között, sőt, olyan nosztalgiával emlékszem vissza ezekre a cuccokra, hogy a bermudát talán idén nyáron is bedobom majd párszor. Ti hogy voltatok ezzel? Rögtön vettetek rendes futóruhát, vagy ti is kísérletezgettetek előbb? (A sportmelltartó külön téma, ez az egy, amivel kapcsolatban észnél voltam szinte a legelső pillanattól kezdve.)

Ja, és különben civilben képes vagyok normálisan felöltözni, van ízlésem, és ruhákra sosem sajnálom a pénzt, de futást egyfajta „nem ér a nevem”-zónának tekintettem sokáig. Azt gondoltam, hogy olyan sokat nem számítanak a külsőségek, ha úgyis nagyüzemben fogyasztom ezeket a pólókat (heti 4-szer futottam átlagosan), miért vennék újakat?

Mostanra már kicsit módosult ez a dolog, beszereztem pár futóruhát és két rendes futócipőt – csak a nélkülözhetetleneket –, de egyáltalán nem bánom, hogy így kezdtem, és mindig szeretettel nézem a civil ruhás futókat. Üdv, vászongatyás fiúk, üdv spagettipántos pólós lányok! A lényeg, hogy fogyjanak azok a kilométerek!

Múltba réved - Cooper-teszt

Hát igen, ezen a ponton azt illene írni, hogy már gyerekkoromban is imádtam futni, de ez enyhe csúsztatás. Fára mászni szerettem, meg ping-pongozni, meg kirándulni.

Kamasz koromban ugyan volt bennem némi felbuzdulás ez ügyben, 16-17 évesen pár km-t tudtam kocogni, és a Cooper futást sem utáltam, de túlzott tehetséget vagy lelkesedést azért nem éreztem magamban. Bár a nők nem nagyon szoktak számokat követelni, azért megosztom, amire emlékszem: azt hiszem, 16 évesen 2400 m-t futottam 12 perc alatt, ami nem több, mint egy teljesen átlagos eredmény, de legalább viszonylag elszórakoztatott az egész. Szerettem, hogy szabadtéren voltunk, hogy nem fáradtam el futás közben, és hogy utána miénk volt az óra fennmaradó része, (mert például szekrényt is ugorhattunk volna, amit mindig is utáltam). 

Akkoriban néha lementem kocogni, de sosem futottam többet negyedóránál, ez bőven elég volt ahhoz, hogy hősnek érezzem magam, és ahhoz is, hogy hosszú távon vékony maradjak. A ruhám és a cipőm egyáltalán nem izgatott, a lehető legegyszerűbb tornacipőben futottam, lógós pamutpólóban és tréninggatyában: ó, azok a vadromantikus kilencvenes évek, amikor még azt sem tudtuk, mi az a technikai póló!!

Aztán a kamaszkori kocogások elmaradtak, és én tartottam egy árnyalatnyi szünetet: tavaly, 34 éves koromban jött rám újra, hogy futni kéne. Ti mikor kezdtétek (újra)?